myzsolnay

Zsolnay Vilmos: Téli táj. Olajfestmény.

Zsolnay Vilmos festői műve - a kerámiával összefüggő munkásságán, kísérletein túl - főképpen kisebb méretű olajképekből áll. Érdeklődése - úgy látszik - az arckép felé hajolt, igaz, csendéletei és tájképei számban alig maradnak el a figurális művek mellett. A művészet mesterségét soha nem tanulta, hacsak nem számítjuk annak azt a fiatalkori ismeretségét, vagy barátkozást, melyet egy akkortájt Pécsett tartózkodó arcképfestővel tartott és ami valamelyes útmutatással, műhelybeli jártasság szerzésével végződhetett. Festészetében tehát maga talált ki mindent és ezt a családi hagyományon kívül, egy-két megkezdett, abbahagyott festménye igazolja legjobban; mert ezek az önképzőre jellemző módon, mindjárt végső hatásra és eredményre törekszenek, azaz olyan munkarendszerre vallanak, amelyet a fokozatosan építő festésmodor nem ismer.

Művészeti szemlélete, festői hovatartozása szerint közép-európai biedermeierhez kell sorolni képeit, noha jól ismerte a német romantikusokat és szerethette a németalföldi, vagy flamand csendélet-festőket. Zsolnay Vilmos festői oeuvre-je azonban különb dolog hatások egyesítésénél, kora és a közvetlen múlt ismereténél, több mint bensőséges ragaszkodása a festészethez, vagy annak egész életen át tartó szeretete. Zsolnay Vilmos minden képe erőfeszítés, minden szellemi értéknek latbavetése és főképpen valami szívós, magabiztos akarat, - amely a maga festői jussát, jogát kereste mindvégig - ezért szakadatlanul kitört abból a keretből, amelyben élt, és így az igazi festői ösztönnek példázata és végül, töredékeiben is megható emlékmű. 

Zsolnay Vilmos nem tanult meg rajzolni; rajza néhol fogyatékos és naív, néha túlzottan gondos, a vesződség párája élteti olykor, máskor elragadóan közvetlen - festői képességei azonban rendkívüliek voltak. Festői tehetséggel született és azontúl, szépen komponált, igazi, csalhatatlan vizuális érzékkel szerkesztett, teremtett képszerű egyensúlyt. Fiatalkori képein az ecsethasználat módja, a festék feldolgozása, a széles, férfias és mégis érzékeny előadásmód, a színek tisztasága, ragyogása, az eleven, meggyőző hit és kitárulás, nagy művészek ifjúkori indulását juttatja eszünkbe. E megállapítások továbbfűzése mégis hiábavaló. Kérdezhetjük, mi lett volna belőle, hova jutott volna, ha egész életével egyedül a festés mellé szegődik. Ma nyugodtan elmondhatjuk, lehetett volna belőle olyan festő, mint Madarász Viktor volt. Zsolnay Vilmos kevésszámú, kicsiny képei előtt érezzük, hogy az élmény tisztaságát valami enyhe ború szövi át, a kor eltűnt levegőjének egy kis felhője vonul el előttünk, megérint az a világ, melyben a múlt század magyar festője, nem egyszer árván élt, vesződött... érezzük, hogy áthatotta lelkét az egyedülálló alkotó művész küzdelmes belső világa, csakhogy ennek kiteljesedéséről önmaga mondott le. Nem tudjuk, bölcsnek, vagy szerénynek nevezzük-e Zsolnay Vilmost, amikor nagy, világhírűvé vált kerámiai munkássága mellett, csupán szabad perceiben vette elő festő szerszámait, amelyekkel az összegyűlt, kiszabadulásra váró alkotó erő szokatlant teremtett, (egyik vásznán - mondják egy esztendő erőfeszítése - a gyümölcsök, mint valami sziklaomladék görögnek alá és a virágokból sűrű erdő, rejtelmes bozót alakul), vagy mindenekelőtt, kizárólagosan festőnek, magányos, egyedülálló művésznek, kinek életével nagyranövő porta termett, melyben rendet kellett tartania, tovább építeni és aki így, a történések sodrában csak ritkán, egyre ritkábban ajándékozhatott magának egy-egy szabad órát. Utódait azonban megajándékozta gazdag lelke sokrétű alkotóképességének valamelyikével - unokájában Mattyasovszky Zsolnay Lászlóban, éppen a festő nőtt legnagyobbá. Zsolnay Viloms lelki szükségességéből egyedül magának festett, és ha ma különösképp képeiről szólunk, nem fedeztük fel, nem értékeltünk át egy régi művészt, hanem csupán szelleme egyik csiszolt, ritkán látott oldalán csillant meg a fény.